Még szürke az ég, őszi szél fú, és én reggeli után bekuckózom a gép elé. Közben felkel a nap is, a kutya egyre többször elsétál az erkélyajtó előtt, várja a megígért sétát. Énpedig leülök a blog elé, és írok egy blog bejegyzést.
Így vagyok, így emlékezem egy tavaly blogra, amit hetente meglátogattam. Egy asszony életéről volt szó, még ma is borsódzik a hátam, ahogy ezerszer átérzett, és talán egyszer sem átgondolt szavak gördültek ki az éppen megszülető írónő billentyűzetéről.
Egy asszony életének írásai sokakat elértek, én sem tudtam, de nem is akartam türtőztetni magamat a hozz
ászólásoknál, mert sírtam, és utána megkönnyebbültem, és akartam, hogy ő is ezt tehesse….
Rengetegen álltunk mellette, és mint utólag most kiderült, ez a tömeg is segített neki a múlt feldolgozásában. Mert az, ami az elfogadotton, a kis munkahelyi vagy utcai három mondatba nem fér bele, mert nem is oda való, az bizony az igazi életünk.
Amikor felvesszük a társadalmilag elfogadott álarcot, egyben unalmasak leszünk. Amikor elkezdjük saját életünk részeit, egészének cikkelyeit magunkból a blogon megmutatni, újra színeket kapunk, színeket, amik egyedivé tesznek, amik lemossák az unalom szükreségét úgy rólunk, mint az addigi életünk folyásáról.
Kelj fel reggel, indulj bloggal.
Ha csak magadnak, még az is jó. Ha másnak is, az még jobb. Ha tudsz írni, az jó. Ha nem, akkor keress minden nap képeket. Az is jó.
Mutasd meg magad.
Belőled csak egy van. Csak most még lehet, hogy tucatnak látszol. Engedd, hogy kifolyjon belőled a szín, és megmutassa magát a világnak.
Az „Egy asszony élete” blogból könyv lett. Az egyszeri asszonyból írónő lett, itt olvashatod.
A bloggal indult. Az asszonynál ezzel a bloggal indult. Engedd meg magadnak. A blog életet ad, miközben te megmutatod az életed színeit másoknak.
Kelj fel reggel, indulj bloggal.
(a hírlevélben írok arról, hogy hogyan…)
